Láthatatlan kiállítás


Tisztelt Olvasó!

.

Szokták mondani, hogy idős korában az ember második gyermekkorát éli. Nem tudom, hogy megalapozott-e ez, de most a hatvanhetediket taposva ennek első jeleit tapasztaltam magamon. Ugyanis kisdiák koromban sem vártam talán jobban a nyári szünetet, mint most. Ugyanúgy, mint kislány unokám, aki most fejezte be az általános iskola negyedik osztályát.

Várakozásom oka az volt, hogy a nyári szünetben több időt tölthet nálunk, mint iskolaidőben.

Nagyszülőként, Mamival együtt igyekeztünk eddig is tartalmas programokkal tölteni a szabadságot. Kirándultunk, barkácsoltunk, meg minden Őt érdeklő játékokkal töltöttük az időt.

Így történt ez a napokban is, amikor megtudtuk, hogy dínó kiállítás nyílt Budapesten a Millenárison.

Érdekli a gyereket minden ősállat, kígyó, béka, meg minden hasonló. Elég sok játéka van ezekből a plüss figurákból, vagy műanyagból.

El is döntöttük, hogy a fővárosba utazunk.

Jártam már a Millenáris környékén, de bent még soha. Megérkezésünkkor hatalmas mozgó ősállat fogadott minket az egyik épület mellett.

.

DSC_4397

.

Kerestük a bejáratot. Messzebbről láttunk egy bejárat feliratú táblát. Követtük az irányt. Fel sem tűnt amikor közelebb értünk az apróbb betűvel írott szöveg, miszerint a Láthatatlan kiállításra vezető bejáratot jelezte a tábla.

Beléptünk az épületbe, ahol lépcsőn kellett felmennünk az első emeletre. A kiállító csarnok galéria szintjén, ahol haladtunk, mindenféle ősállat hangokat hallhattunk. Sejtelmes fények, meg hasonló környezet.

Bejárati ajtón belépünk. Szolid teremben az információs asztalnál két kedves hölgy fogadott minket. Feltűnt nekem, hogy a helyiség közepén lévő asztalon két vagy három Braille írógép van, más egyebek mellett.

Hölgyek megkérdezték, hogy honnan hallottunk a kiállításukról? Az interneten válaszolom kapásból. Mindjárt kiderül, hogy e válaszom elhamarkodott volt.

Megvettük a belépőjegyet. Idősebb hölgy csatlakozott hozzánk, aki elmondta, hogy táskáinkat az ott lévő szekrényekbe kellene betennünk. Nyakamban fényképezőgépem, mire mutatva a hölgy közölte, hogy azt is be kellene tennünk a szekrénybe, mert nem szabad fotózni, meg aztán értelme sem lenne. Nem értem, hiszen szerettük volna megörökíteni az ősállatokat.

Akár még fotó jegyet is vásároltam volna, de ez meg szóba sem került. Nincs mit tenni, szabály az szabály, fényképezőgép a szekrénybe. Mondja a hölgy, hogy szemüvegünket is ajánlott a szekrényben hagynunk, úgysem lesz rá szükség. E nélkül is igen nagy meglepetés vár majd ránk. Ezt meg aztán végképp nem értettem, mert kisdiákkorom óta szemüveges vagyok. Szabály az szabály, szemüvegünket is a szekrénybe zártuk, és vártuk a következő lépést.

A vezetőnk leültetett minket az előbb említett asztalhoz, kérte, hogy tegeződjünk, mert így sokkal egyszerűbb lesz kommunikációnk. Nevünket kérdezte, és elébünk tett egy-egy Braille írógépet. És mutatta a falon lévő táblán a magyar Braille-ABC-t.

Összenéztünk feleségemmel, hogy nem egészen ide indultunk. Kis unokám szintén nem értette a szituációt, de fegyelmezetten hallgattuk vezetőnk előadását a látássérült emberekről, a vakságról. Leírtuk mind a hárman saját nevünket a Braille írógéppel, melynek helyességét ujjával olvasva ellenőrizte vezetőnk, akiről akkorára kiderült, hogy maga is látássérült.

Érdekes előadása felkeltette érdeklődésünket, miután megtudtuk, feleszméltünk, hogy mi egy vak kiállításra keveredtünk. Be fognak minket vezetni egy teljesen sötét kiállítótérbe, ahol magunk is tapogatva tájékozódhatunk, mivel nem lehet semmit sem látni.

Zárult mögöttünk az ajtó, teljes sötétség. Újabb vezetőnk, egy férfi üdvözölt minket. Ő is nevünket kérdezte, vele is letegeződtünk. Bal kezünkkel a falat tapogatva kellett haladnunk, így kellett felismernünk, mint elmondta, hogy egy lakás előszobájában vagyunk. Kérte, hogy mondjuk, hogy miket találunk. Egy teljesen normális lakás előszobájának tárgyait tudtuk kitapogatni. Beléptünk a szobába. Heverő, fotel, és további szokványos berendezési tárgyak éppúgy, mint a konyhában és a fürdőszobában. Mindegyiket kitapogattuk, mire el is felejtettük a teljes sötétségben a dínó kiállítást.

Elkalauzolt bennünket vezetőnk egy piacra, ki kellett tapogatnunk a káposztát, krumplit, meg minden mást, ami egy piacon előfordul. Elvezetett minket egy vadászati kiállításra, majd egy szobor kiállításra, ahol fel kellett volna ismernünk a szobrokat, azokat tapogatva. Volt ami sikerült.

Elmondta vezetőnk, hogy ő elmúlt harminc éves, amikor elvesztette látását. Igen nehezen élte meg ezt a helyzetet, de mostanára elfogadta ezt az állapotot, és mindezt figyelembe véve igen jól tud tájékozódni, élni mindennapjait.

Megemlítette, hogy sokan épek, nem becsüljük egészségünket, pedig milyen nagy érték az!

Hallhattuk, hogy hogyan kell megközelíteni nekünk látóknak az utcán a látássérült embereket. Nyugodtan szólítsuk meg őket, ajánljuk fel segítségünket. Ügyeljünk arra, hogy a vak embereknek mindenkor a bal oldalára álljunk melléjük. Ne mi fogjuk karon őket, hanem engedjük, hogy ők karoljanak belénk. Így vezessük őket. Ne riasszon vissza minket az a tévhit, mi szerint a vak emberek indulatosan utasítják el a segítő szándékot. Előfordulhat ilyen is, hiszen ők is emberek, ők is lehetnek békétlenek, ami nem jelenti azt, hogy mindegyikük ilyen. Hiszen a látók között is vannak mogorva emberek.

A láthatatlan kiállítás végén leültetett minket vezetőnk egy presszónak kialakított rész ülőhelyein. Kávéval, üdítővel kínált minket. Öten voltunk látogatók egy hozzánk csatlakozó házaspárral. Mi kint hagytuk a táskánkat, pénztárcánkat, de a házaspárnál volt pénz, ők kávét és üdítőt kértek és fizettek. Ott eszméltünk a fém pénzek felismerhetőségén, mondtam el közbe kis unokámnak, “nagy okosan”, mire a kiállítás végére értünk és kijöhettünk a teljes sötétségből.

Mi kijöttünk, újra láttunk és csak most tudjuk csak igazán értékelni amit nem láttunk a Láthatatlan kiállításon. Hiszen ki volt írva méretes plakáton a kiállítás címe. Mi láttuk, olvashattuk, de nem fogtuk fel valójában az olvasottakat.

Köszönöm a sorsnak, hogy láthattuk a láthatatlant! Már-már szégyenkezem, hogy még csak gondolatomban sem merült fel, hogy ide is eljöjjünk. De nem bántuk meg.

Vigyázzunk egészségünkre, szemünk világára, mert az igen nagy érték!

.

Ajánlom mindenki figyelmébe a fentieket éppúgy, mint a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége honlapján látható Braille-ABC-t!

.

Braille_ABC

.

.

És akkor következtek a dínók, mely kiállítás ugyanebben az épületben volt, mint utaltam erre előbb. Egy ajtóval odébb volt annak a bejárata. Megnéztük azt is. Nem akarom kisebbíteni az őslények kiállításán fáradozók törekvését, de ez a kiállítás teljesen szokványos, mostanára érdektelenné vált, az előzőkkel nem említhető egy lapon.

.

Nem is untatom Önt Kedves Olvasó ezzel.

.

.

Debrecen, június 25.

.

vitéz Csizmadia József