„ … Kimegyek a csatatérre Megvédni magyar hazám …”


 Tisztelt Olvasó!

 

A következő írásom elolvasását kifejezetten csak akkor ajánlom Önnek, ha van egy szabad negyedórája, és kíváncsi egy átlagosan induló, majd korántsem szokványos történet elolvasására. Lesz itt katonasors, háború, sebesülés, betegség, kórház, hadifogság, szerelem, élet és halál, mint ahogyan olvashatunk manapság egy televíziós műsorújságban, tessék választani! A különbség csak az, hogy az itt következő történet minden mozzanata valóság, legyenek azok szomorúak vagy derűsek, de minden így történt.

.

1879-ben született Lajos vidéki fiúként Bihar vármegyében Derecskén, egy négy gyermekes parasztcsalád második gyermekeként. Akkor szokásos gyermekkor, fiatalkor.

1908-ban házasságot köt Juliannával. Két fiuk született. Az első 1910-ben, második 1914-ben.

Kirobban a Nagy Háború. Lajos a debreceni Pavillon laktanyából, mint a 39. Gyalogezred katonája, több évre kikerül a doberdói harctérre. Kegyetlen háború ott, család két kicsi gyermekkel itthon. Lajos megsebesül, haslövést kap, de életben marad, hadirokkantként kerül haza a frontról.

Élik viszontagságos életüket, megszületett harmadik gyermekük 1921-ben Jóska, aki 14 éves, amikor Édesanyja agyvérzésben meghal.

A legkisebb fiú Édesanyja halálát igen nehezen éli meg, ami azt gondolom, hogy teljesen természetes. További élete során mindenkor, amikor felhozódott „Jó Anyám”, – ahogyan szokta emlegetni -, meghatottan emlékezett Rá.

Jóska a tőle hét évvel idősebb Mihály bátyjától kitanulja a fodrász mesterséget. Nem túl nagy a korkülönbség, de pontosan elegendő ahhoz, hogy az akkori viszonyoknak megfelelően, mestere igen szigorú kezekben tartja öccsét, aki mindenkor tiszteletben tartja testvérét. Meg kellett tartania a kellő távolságot, nem lehetett haverkodni, a szakma volt az első.

Mihály felesége 1942-ben fiatalon meghal tüdőbajban, akinek halálára később még utalok majd. Két kisgyermek marad félárván, az egyik kettő, a másik egy éves.

Jóska 1942. október 5-én vonul be katonának újoncként ugyanabba a debreceni Pavillon laktanyába, ahol Édesapja is katona volt korábban. Kemény katonai kiképzés, 1943. október 1-jén irány az orosz front. Hosszú időn keresztül harcol az első vonalban. Elkeseredett csatáikat vívják, igen sokan meghalnak fiatal katonatársai közül. A katonák, lehetőségekhez képest tartják a kapcsolatot családtagjaikkal, a tábori levelezőlapokon írható pár mondatos levelek útján. Nem lehet sokat írni, a tábori postát cenzúrázzák. Amelyik levél nem „megfelelő”, nem jut el a címzettig. A háborús viszonyok, a közös sors összekovácsolja a frontra került katonákat. Jóska Derecskéről, Dezső Kenderesről kerül ugyanabba a lövészárokba. Géppuskások, nemigen kell részletezni sorsukat. A halál arat mindkét oldalon. Egyetlen örömük, ha hírt kaphatnak itthonról, még akkor is, ha az egy-egy mondat, de családtagjaiktól jött.

1943-at írnak, amikor Dezső kap egy tábori levelezőlapot, melyet a kenderesi ismerősök, barátok, fiúk, lányok írtak alá. Büszkén mutatja e lapot katonatársának, Jóskának. Mesél az itthoniakról, közös emlékeikről, amikor szóba kerül, hogy Jóska kéri Dezsőt, hogy adja már meg egyik lány címét, aki ezt a lapot aláírta. Megadta Zsuzsika címét, akit Jóska nem ismerhetett. Jóska, Zsuzsikának írott első levelezőlapját mindketten aláírták, a következők szerint:

img338x

Másfél hét sem telik el, amikor háborús körülmények között érkezik a válasz a frontra, az ismeretlen fiúnak. Többszöri levélváltás, írnak egymásnak. A katonákban ez tartja az életkedvet a háborús komisz viszonyok között.

Jóska nyírfa-háncsra írott üdvözletét küldi az ismeretlen lánynak:

Nyírfa háncs üdvözlőlap 2. oldalaNyírfa háncs üdvözlőlap 1. oladla

Fiatalok, Jóska 22, Zsuzsika 18. éves. Természetesen szóba kerül leveleikben a szórakozás, mármint az itthoni, mert a lövészárokban erre nincs lehetőség. Kenderesen a fiatalok moziba, bálba járnak.

1944. tavaszán Jóska Oroszországból Pécsre kerül kórházba. Felgyógyulása után hazaengedik pár nap szabadságra, amikorra tervezik, hogy április végén meglátogatja Zsuzsikát Kenderesen. De a látogatásra nem kerülhet sor, mert Jóskát szabadságáról visszarendelik a Pavillonba, majd irány a front.

1944. június 4-én Kolumiánál vetik be őket az első vonal harcaiba.

“Hogy mit hoz rám a holnap, és hogy-hogy fog szeretni az Isten, ha be fog következni a küzdések órája, azt előreláthatóan nem tudjuk. Itt bizony hallgatunk zenét is, mégpedig a halált osztogató ágyúk dörgését. Mert már több, mint egy hete a fejünk felett lő keresztül a tüzérség éjjel, nappal. Gondolhatja a sorsunkat.”

Írja Jóska levelét Zsuzsikának, melyet egy szabadságra hazaérkező bajtársa titokban hozott magával az orosz frontról, és adott postára Debrecenben.

A háborús viszonyokban ki kellett találni ilyen praktikákat, mert a tábori posta nem engedte volna át ezeket az információkat.

Megállapodtak abban is, ha Jóska úgy írja alá leveleit, hogy Jóska aláhúzva, akkor egészségi állapota viszonylag jó, nincs semmi különösebb baja. Ha viszont úgy, hogy József, aláhúzás nélkül, akkor valami probléma van.

Abban is megegyezett Jóska Zsuzsikával, hogy, ha valami baj történne vele, ami egy katonával a fronton bármikor bekövetkezhet, akkor Zsuzsika keresse meg levélben Jóska Édesapját ismeretlenül is, aki bizonyára hivatalos értesítést kapna fia súlyos sebesüléséről, netán elestéről.

Bíztak azért a gondviselésben, az alábbihoz hasonló levélváltásra is sor kerülhetett.

img463x

Történt azért aljasság akkoriban is. Jóska egyik katonatársát bízta meg abban az időben, amikor sorozatosan egyik csapattesttől a másikba vezényelgették, hogy ha levelet kapna szeretteitől a régi címére, akkor azokat továbbítsa neki. A becstelen katonatárs átvette a Zsuzsikától Jóskának érkezett leveleket, azokat visszatartotta, sőt Jóskáról valótlan információk közlése után, levelezésbe kezdett Zsuzsikával.

Amikor ez kiderült Jóska így minősítette.

“… az már maga magas fokú szemtelenség, hogy egy fronton szolgáló bajtársával szemben így jár el.”

Majd folytatta Zsuzsikának írott levelében:

“… kérem magát, hogy nyíltan és őszintén írja meg! Én nyílt és egyenes ember vagyok és szeretem, ha más is egyenes velem szemben.”

utal Jóska a bajkeverő katonatársa viselkedésére feltételezve, hogy Zsuzsikát félrevezetve közéjük állt volna.

Néhány levélváltással tisztázódott ez a szerencsétlen helyzet.

1944. augusztus 2-án írott levelezőlapján írja Jóska, hogy könnyebben megsebesült. Bal oldalába kapott egy akna szilánkot, útban van Magyarország felé. Miskolcra, Debrecenbe, ahol végül nem volt hely, ismét Miskolcra került kórházba. Végül Egerbe vitték.

Rendszeresen leveleztek egymással, szinte naponta írták le egymásnak gondolataikat. Jóska egészségének mihamarabbi javulásában reménykedett, abban bízott hogy felgyógyulása után kap néhány nap szabadságot. Számításba vette ugyanakkor, hogy a harctéri helyzet azért felülírhat mindenféle tervet. Közben sebesülése javult, de elkapta a malária betegséget. Ezzel kezelték sokáig. Már egészen jól érezte magát, sőt megismerte Eger nevezetességeit is, mivel csavaroghattak a városban, mint írja, de szabadságra nem engedték.

1944. szeptember 26-án a Jóska által írott tábori lapjával megszakadt vele a kapcsolat, nem írt azután senkinek.

Zsuzsika, mint amiben korábban megállapodtak, Jóska Édesapját kereste meg levelével 1944. év végén. Amire a szomorú, fiáról hónapok óta semmilyen információval nem rendelkező Édesapaként a következő levelével válaszolt:

img562 img563

Egyszerű ember volt az én Nagyapám. Azért én nagyra értékelem amikor teljesen ismeretlenül a katonafia után érdeklődő lányt “… ismeretlen távoli virágszál”-nak szólítja. Felnézek Rájuk!

Mely levélre a következők szerint válaszolt Zsuzsika az aggódó Édesapának, hangsúlyozom, hogy teljesen ismeretlenül. Íme levelének egy részlete:

img566x

.

Telnek a hónapok semmi hírt nem kapnak Jóskáról szerettei. Amikor 1945. május közepén levelet ír Zsuzsikának, Jóska, Márton nevű nagybátyja, hogy kaptak egy értesítést egy idegen személytől, mely 1945. április 14.-i keltezésű, hogy Jóska él, jó egészségben van, hadifogságba került, Balassagyarmaton látták.

Jóska ugyanis egy noteszből kitépett lapon írja, hogy értesítsék Édesapját hadifogságba kerüléséről, mivel Ő nem tudja erről tudatni. Ezt a lapocskát dobta egyik civilnek oda, amikor gyalogosan meneteltek át Balassagyarmaton.

img566cx

.

Márton említést tesz Zsuzsikának írott levelében, hogy Jóska Édesapja, az ő sógora igen beteg, a következők szerint fogalmaz:

“… Ma amikor arra a szomorúságra gondolok, hogy talán mire a jóságos Isten haza segíti, nemcsak félárva, hanem teljesen árva lesz. Mert az Édesapa, aki ő érette minden órában hullatja könnyét, súlyos betegen fekszik ágyában. …”

Majd később így folytatja:

“… az Édesapa beteg, Jóskának van két testvére, ezek közül az egyik szintén beteg, a másik testvérének a felesége pedig olyan goromba, hogy azt ide nem írhatom le. Épen most is a betegségek miatt olyan rettenetes civódások vannak a kis vagyonka miatt (ami pedig oly csekély), hogy alig bírtam Jóskának valamit megmenteni, szegény, ha hazajön ruhája is alig-alig lesz. …”

1945. október 5. levélváltás Márton és Zsuzsika között. Jóskáról semmit nem tudnak.

1946. február 22-én tudatja Zsuzsikát Márton, Mihály haláláról. Jóskáról továbbra sincs semmi hír.

1946. szeptember 26-án Zsuzsika Mártonnak írott levelezőlapján érdeklődik Jóska után, mivel mostanáig semmi hírt nem tudnak róla.

1946. november 3-án küld Jóska egy tábori levelezőlapot Édesapjának. A körülményekhez képest jól van.

Jellemző az akkori viszonyokra a következő szomorú eset:

Lajos a szokásos tábori levelezőlapon értesíti Jóska fiát, aki a hadifogságban van arról, hogy “Mihály bátyja elköltözött a feleségéhez”. Itt utalok vissza e gondolataim elejére, amikor leírtam, hogy Mihály felesége 1942-ben fiatalon meghal tüdőbajban, amiről természetesen Jóska tudott. De Mihály bátyja halálhírét csak ily módon “rejtjelezve” lehetett megírni, mert másképpen nem kapta volna meg a levelezőlapot Jóska.

Gondoljunk csak bele! Lajost már eddig is megtörte a sors. Írtam első világháborús katonáskodásáról, hadirokkantságáról. Feleségét fiatalon elveszti. Menye korai halálával két kicsi gyermek marad félárván. Jóska fia kikerül a háborúba, mindenkor számíthatnak arra, hogy rossz hírt hoz a posta.  Több, mint két évig Jóskáról csak annyit tudnak, hogy 1945. tavaszán fogságba esik. Lajos legidősebb fiának felesége üldözi, hogy azt a kevés kis vagyonát is írassa rájuk. Mihály hosszú évekig súlyos beteg, tüdőbajban szenved, míg el is viszi. És sorolhatnám tovább a viszontagságokat, amikor Lajos kénytelen rejtjelezve tudatni a hadifogságban lévő, kiszámíthatatlan sorsú fiával, másik fia haláláról szóló hírt. Csodálkozunk rajta, hogy összetörik, elkeseredik a kis Öreg?

1947. február 16-án ír Jóska majd két és fél év elteltével Zsuzsikának egy tábori lapot, 1944. szeptember 26. óta, valahonnan egy oroszországi hadifogoly táborból.

Felmerül az emberben a kérdés, hogy Jóskát a korábban leírt aknaszilánk által okozott sebesülése, majd maláriás megbetegedése után hosszú ideig az egri kórházban kezelik. A rendszeres levelezés megszűnése után, jóval később, Balassagyarmatról igyekszik tudatni Édesapját fogságba kerüléséről. Hogyan lehet az, hogy ilyen körülmények között kerül hadifogságba? Hogyan lehet az, hogy ilyen módon kerülve fogságba, kiviszik Ukrajnába, Ufa mellé évekig tartó hadifogságba, ahol erdő kitermelésen dolgoztatják őket éveken keresztül, néha -42 C°-os hidegben. Hadifogság, vagy málenkíj robot, nem tudom a választ! Azért, mert magyar katona, azért itthon fogják el “felszabadítóink”, és elhurcolják, elgondolkodtató! Mocsok világ!

Telnek a hónapok. Ritkán ugyan, de azért váltanak levelet a családtagok egymással. Édesapjától kap lapot Jóska, ahol többek között Édesapja értesíti arról, hogy megválasztották kerülőnek Derecskén a Csuklya kertbe.

Tudni kell ehhez azt, hogy kerülőként, csőszként, neki kellett őriznie a kerttulajdonosok veteményeit az esetleges tolvajok ellen. Bizony, bármennyire is gondolnánk ezt napjainkban másképp, ez akkor egy bizalmi állás volt, amit Jóska Édesapja, első világháborús hadirokkantként elnyert. Megbíztak benne a kerttulajdonosok, és ez számára olyan fontos volt, hogy a hadifogságban sínylődő fiát tudatja erről pár soros tábori postai levelezőlapján. (Erre később még visszatérek, mert Lajos számára ez a tevékenysége más előnnyel is járt.) 

img640x

.

1948. július 3-án érkezett haza Jóska az orosz hadifogságból, mint írja levelében Zsuzsikának. Gyanakvó levelében, miután több év óta tartó kapcsolatuk után mégis óvatosan közelít, menyasszonynak, vagy újasszonynak véli Zsuzsikát, mivel ennek lehetőségével is számolnia kellett. Gondoljunk csak arra, hogy Jóska 1943. október végén írt elsőként Zsuzsikának egy tábori lapot. Most pedig négy év kilenc hónap múlva, már itthonról keresi meg levelével, úgy, hogy személyesen még soha nem találkoztak.

E levélre kapja Zsuzsika válaszát, melynek részlete a következőkben olvasható:

img651x

.

Leveleznek tovább, amikor Jóska elutazik Kenderesre 1948. augusztus végén, közel öt éves személyes találkozó nélküli ismeretlen levelezés után. Soha nem találkoztak, de gondolatban nagyon jól ismerik egymást. Szokatlan találkozás egy hosszan tartó tragikusan is végződhető évek utáni személyes megjelenés egymás előtt, azért sokat jelenthetett számukra.

A fiatalok eldöntötték, hogy véglegesen összekötik életüket, elindulnak azon a bizonyos “rögös úton”,  a boldogság felé, amiről Zsuzsika írt előzően. Amiben évek óta reménykedtek, de soha nem lehettek biztosak abban, hogy erre valamikor is sor kerülhet. Kitűzték az esküvő időpontját, Kenderesen készült el az esküvői meghívó, amit Zsuzsika küldött el a derecskei rokonságnak is. Erről így ír Jóska válaszlevelében:

“… A mai nap befutottak a meghívók itt Derecskén is a címzettekhez. Az Édesapám elszorult fájó szívvel, és remegő kezekkel olvasta a Jóska fia esküvőjére szóló meghívást. És megkért, hogy e levelemben tolmácsoljam úgy Neked, mint a Kedves Szüleidnek köszönetét e szíves meghívásért, de sajnálattal közli, velem is, de én általam közölteti Veletek is, hogy Ő ez ünnepélyes alkalomra az életkora, és betegsége miatt nem tud eljönni. Tekintsük, és tekintsétek úgy Ti is, mintha Ő is személyesen jelen lenne majd ez ünnepélyes alkalmon. Ezek után legmesszebbmenő szerencse kívánatát, és Atyai áldását kívánta számunkra a most kezdődő hosszú utunkra. …”

És most jutottam el odáig, hogy a részleteket mellőzve leírjam, hogy Jóska és Zsuzsika 1949. márciusában házasságot kötöttek Kenderesen. Ők az én szüleim, mint ahogyan kiderülhetett a bemásolt levelekből.

Hallatlanul örülök annak, hogy hosszan tartó levelezésük nagy részét sikerült megőrizniük. Hiszen Ők régen meghaltak. Leveleik nélkül ezeket a dolgokat nem tudhattam volna olyan részletességgel, mint amiből részleteket idéztem mostani írásomba. Gyermekként sokat hallottam e történeteket Tőlük, de nemigen tudtam annak jelentőségét felfogni. Amikor már érett lettem volna ezekre, akkor meg nem érdekelt annyira, mint amennyire kellett volna. Életükben nem kérdeztem, pedig megtehettem volna. Haláluk után jóval, meg csak furdal a lelkiismeret mulasztásomért. Hiszen többet érdemeltek volna. Soha nem fogom magamnak megbocsájtani, hogy elmulasztottam e lehetőséget, és akkor nem is vettem figyelembe azt, hogy mennyire megbánthattam Őket érdektelenségemmel. Soha nem tudom ezt jóvá tenni semmilyen bocsánatkéréssel sem, mert erre nincs bocsánat, megítélésem szerint!

.

Kedves Szüleim!

Ti pedig nyugodjatok békében! Tekintsetek rám fentről elnézően, véletlenül sem megbocsátóan, mert azt nem érdemlem, amikor több alkalommal elbőgöm magam közel a hatvannégyhez, amikor levelezéseteket olvasom, de sehol nem vagyok Hozzátok!

És akkor a fenti történet “szereposztása”:

  • Lajos, az én apai Nagyapám
  • Julianna, apai Nagymamám
  • Mihály, Édesapám bátyja, a három fiú közül a középső, derecskei fodrászmester
  • Jóska, a legkisebb fiú, az én Édesapám
  • Zsuzsika, Édesanyám
  • Dezső, az a kenderesi fiú, Édesapám katonatársa, aki összehozta szüleimet
  • Márton, apai nagymamám testvére

Itt utalok arra, amiről honlapomon már máshol tettem említést, hogy Nagyapámat az első világháborúban kapott kitüntetései, amit közkatonaként szerzett, Bronz, Kisezüst, Nagyezüst Vitézségi Érmek alapján avatta vitézzé a Kormányzó úr, 1942. október 10-én.

Ő érte is jött a “fekete autó”, mint sok vitézért annakidején “jutalmul” az időközben megváltozott mocsok világ képviselői részéről. Kopogtattak, keresték. A megrémült otthon lévő családtagok mondták, hogy nincs itthon. Hol van??? kérdezték. A Csuklya kertben csősz, ott tartózkodik, mondták. Oda viszont nem mentek már érte. Erre utaltam korábban, hogy így úszta meg az elhurcolást abban a világban.

Jellemző még a vitézek akkori üldöztetésére az, hogy derék Nagyapám a vitézi díszes oklevelét, ezzel kapcsolatos iratait, vitézi jelvényét gondosan elcsomagolta, amit senkinek nem mondott el. Öregségére legidősebb fia családja volt a gondviselője, 1950-ben bekövetkezett haláláig. A régi családi házban laktak tovább a gondviselők, akik a régi házat 1975-ben bontották le. Bontáskor a padlástérben, a veremény alatt, – így nevezik mifelénk a tető, eső csatornájához közel eső részt, ahova még a padlásról is igen nehezen lehet odaférni – találták meg az oda eldugott vitézi dokumentumokat. Amikor ezeket meglátta nagybátyám, igencsak megijedt, el kell ezeket tüntetni azonnal, ebből még nagy baj lehet! Ezért elégették azokat. A tűz martalékává vált az Édesapja, az én derék Nagyapám, vitézként jogszerzőm, vitézségét igazoló minden eredeti dokumentum, 1975-ben! Szerencsémre mindezekről a Hadtörténelmi Levéltártól megkaptam a hivatalos igazolásokat.

Említésre méltó még húgomnak Valériának, aki öt évvel fiatalabb nálam, az itteni gondolataimhoz hozzátett emléke.

Kért arra, hogy említsem meg, azt amire meg Ő emlékszik, családi beszélgetések alkalmával gyermekként fejében megmaradt, hogy Édesapánk igen nehezen viselte hosszú évekig családjától, otthonától, hazájától távol, a honvágy érzését. Igaza van húgomnak, a mi családunk történetéhez ez is hozzátartozik, amire büszkék vagyunk. Büszkék vagyunk Édesapánk szavaira amikor azt írja “… Én nyílt és egyenes ember vagyok és szeretem, ha más is egyenes velem szemben.”.

Talán kiderülhet itt beidézett levelekből, hogy Édesanyánk is mélyen vallásosként ugyanezen elveket vallotta. Mi leszármazottak pedig követhetjük Őket, mindent megtéve annak érdekében, hogy méltók lehessünk Hozzájuk. Mindennapjaink megélésével próbálunk nyomukban maradni, ami nem is olyan egyszerű, és nem is biztos, hogy maradéktalanul sikerül.

Szeretném itt megemlíteni kenderesi Nagyszüleimet is, az előzőekhez hasonlóan keresztnevüket megemlítve, Gábort, és Reginát. Akiknél gyermekként tartózkodva igen sok olyan történetet hallhattam, amit a történelemírók nem tudtak, vagy szándékkal nem akartak megírni, hogy finoman fogalmazzak, amikor a második világháborút megelőző évtizedek magyarországi történelmére, történeteire gondolok, és ezek kenderesi történetek, hangsúlyozom, hogy Kenderesen történtek annak idején. Megkockáztatom, hogy az általam hallott, egyszerű emberi értékeket őrző történetek soha nem kerülnek kinyomtatásra, mert mindenkor más szelek fújdogálnak, melyek elviszik ezeket az emberi értékeket. Gondolok itt például a tízpengős Énekes könyvre, meg hasonlókra. Talán egyszer le merem írni.

Oly sok szomorúság után álljon itt a mondanivalóm végén egy mostanára szívet melegtető őszinte gyermeki megnyilvánulásom, amire akkor szüleim, és Regina Nagymamám nemigen számítottak.

Tessék elképzelni, hogy az ötvenes évek közepén járunk. A közlekedési lehetőség szinte kizárólag a vonatra korlátozódott. Még a jómódúak között is igen keveseknek volt gépkocsijuk. Kenderes és Derecske között vonaton történő utazás alkalmával kétszer kell átszállni. Először Kisújon, a helyiek szerint, ami valójában Kisújszállást jelenti, majd Debrecenben, beleértve a csatlakozások lehetőségét is, ami esetenként órák hosszat történő várakozást jelentett. És akkor még az utazási költséget nem is említettem, mert az is megterhelést jelentett igen sok családnak annak idején, többek között felmenőimnek is.

Ennek ellenére néha azért elutaztak egymáshoz szeretteink. Így látogatott el Derecskére hozzánk Regina nagymamám, néhány napra. Természetesen akkoriban azért a magunkfajta családoknál nem volt vendégszoba, hol tudott volna aludni nagymamám, mint velem, az én ágyamban. Pár napos látogatása végéhez közeledve a családi vacsoránál felhozódott, hogy kis unokám, holnap indulok majd haza, mondták el nekem is. Amire én kitörő örömmel közöltem, hogy végre már, nagyon örülök, hogy hazamegy, legalább tudok nyugodtan aludni.

Talán elhiszi nekem mostanára mindenki, hogy véletlenül sem akartam Őt, Regina Nagymamámat megbántani. Mesélték azért ezt a történetet szüleim több alkalommal.

Vége felé még egy apró megjegyzésként említem meg, hogy írtam korábban, hogy Nagyapám és Édesapám a debreceni Pavillon laktanyában katonáskodott. És teljesen véletlenül engem is oda hívtak be 1969-ben sorkatonai szolgálatra, ahol a kiképzést leszámítva töltöttem le kétéves sorkatonai szolgálatomat, ráadásul abban az épületben is egy rövidebb ideig, ahol Nagyapám is szolgált.

.

Kedves Olvasó!

Írtam e gondolatim elején, hogy egy átlagosan induló, majd egy szokatlan történetet olvashat és kértem arra, hogy csak akkor áldozza az olvasására szánt drága idejét, ha érdekli e téma.

Ha mégis elolvasta, azt tisztelettel megköszönöm. Olvashatta családom történetének egy részét ami gyanítom, hogy igen keveseket érdekelhet.

Hogy akkor meg minek tettem közzé gondolataimat? kérdezhetné teljesen jogosan.

Azért, mert írtam valahol honlapomon, hogy érdekel a magyar baka-sors, érdekel a vitézség egykori története, meg hasonlók, itt pedig erről volt szó.

Felvetődhet a kérdés az itt megfogalmazottak címzésével kapcsolatban, hogy az esetleg pontatlan versszöveg részlet lenne. Még ez is előfordulhat, de szerettem volna hű maradni Édesanyám Kenderesen, 1943. II. 14-én írott kéziratához, mely az alábbiakban olvasható, még akkor is, ha esetleg az hibás lenne.

img873ax img873bx img873cx

 

Ismételten köszönöm megtisztelő figyelmét!

.

Debrecen, 2014. február 2-án

napra pontosan Édesapám halálának 17. évfordulóján. Nem kisebb tisztelettel írtam gondolataimat Édesanyámra emlékezve, aki 1975-ben 49 éves korában hunyt el.

Isten nyugosztalja Őket!

.

vitéz Csizmadia József