Isonzó völgyében, Doberdó térségében jártunk


Nagyapáink lábnyomait kerestük

.

Kedves Olvasó!

Az alábbi gondolatokkal a teljesség igénye nélkül, elsősorban az Önök figyelmét szeretném felhívni Magyarország és a világtörténelem egyik jelentős, sok százezer katona, életútján szinte még el sem induló fiatalember halálát, megnyomorítását okozó eseményére, a Nagy Háborúra. Természetesen az I. világháború történetét sokan, és jóval, nagyobb terjedelemmel dolgozták már fel. Magam csupán azzal a szándékkal ültem számítógépem mellé, hogy ne hagyjuk a feledés homályába veszni az akkor történteket.

Szokás mostanában, hogy nem nézik mindenkor jó szemmel, ha valamelyikünk kutakodik régmúltban történt dolgokról. Ért engem is rosszalló megjegyzés, amikor „lábatlankodni mertem” különböző hivatalokban, felmenőim után érdeklődve. Családom kutatása közben találtam az egyik Halotti anyakönyv következő bejegyzést:

„1918 ápril 18

Doberdó /: osztrák tenger mellék :/ körül 1915 évi november hó 7-ik napja és 1915 évi november hó 16 napja közötti időben vívott ütközetben a hazáért halt Bene Sándor 20 éves ref. a cs. és kir. 39. gyalogezredbe tartozó népfelkelő /:fm:/ halálesete bejegyeztetik. …. A haláleset időpontja ismeretlen. ….”

Ezt az anyakönyvi bejegyzést korábban, 2001-ben másoltam ki a Hajdúböszörményi Levéltárban. Melynek neve a legutóbbi szervezeti átalakítás után, a Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára Hajdúböszörményi Fióklevéltára.

A 42. Hajdú-Bihari Levéltári Napok keretében Szikla Gergő főlevéltáros, igazgatóhelyettes, “Derecske első világháborús hősi halottai” című, Derecskén tartott előadásában legnagyobb meglepetésemre bemutatta az előző anyakönyvi bejegyzés fotóját, mely fényképet rendelkezésemre bocsátotta 2015 december 4-én, amikor módosítottam jelen írásomat. Az anyakönyv pontos jelzete: XXXIII. 1. 19. c/6. k.

Bene_Sandor_akv_i_bejegyzese_levagott

 

Természetesen tudtam erről a halálesetről korábban is, de mégis megdöbbentett, amikor elém került az eredeti anyakönyvi bejegyzés. 20 évesen halt hősi halált, elkeserítő! Belegondolok szülei, testvérei tragédiájába. Nem tudom, nem értem, hogy az 1915. novemberi halálesetet miért 1918. áprilisban jegyezték be? Lehetséges, hogy a család közel két és fél évig nem tudott fiuk elestéről? Borzasztó lehetett!

Ezt a tragédiát tetézi, hogy ugyanebből a családból másik két fiú is elesett az I. világháborúban.

Bene Mihály született Derecskén 1891. 08. 03-án, előbb említett Bene Sándor bátyja, és

Bene Imre született Derecskén 1898. 03. 27-én, aki Bene Sándor öccse volt.

Mihályról és Imréről a mai napig nem tudunk semmit. Egy családból bevonult katonának három 20 év körüli fiatalember, kikerültek a háborúba, és mindhárman ott haltak meg úgy, hogy csak Sándor haláláról kapott igen hiányos értesítést a család. Csak a Bene családból három testvér halt hősi halált, de tessék mondani miért?! Mi volt ennek az értelme?

Ők voltak apai Nagymamám testvér-öccsei. Nagyapám sógorai, aki szintén a doberdói fennsíkon harcolt éveken keresztül úgy, hogy két kicsi gyermekét kellett itthon hagynia, akik 1910 és 1914-ben születtek. Nagyapám kétszer is súlyosan megsebesült, de hadirokkantként hazakerült. Nagyapám hősiességéért kiérdemelte a Bronz, Kisezüst, Nagyezüst Vitézségi Érdemérmet, melynek birtokosaként avatta vitézzé, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr.

Elnézést kérek e rövid személyes kitérőért, de ez indított engem arra, hogy eltökélt szándékkal mindent megtegyek annak érdekében, hogy azok a szomorú évek eseményei ne válhassanak a feledés homályának áldozatává. Meggyőződésem, hogy megérdemlik, hogy Tisztelettel emlékezzünk Rájuk!

Ezek a gondolatok vezettek, amikor az elmúlt év őszén eljuthattam az Isonzó völgyébe, a doberdói harcok színhelyére, azokra a zord sziklákra, ahol Nagyapáink vérüket ontották az ádáz harcokban.

DSC_5262_01 DSC_5264_01

Szinte megáll a levegő, viaskodik a síri csend szívünk dobbanásával, ott, azon a helyszínen, ahol százezrek kínok között haltak, jeltelen sírokba kerültek, döbbenet vesz úrrá az emberen. Leírhatatlan szomorúság közepette megválaszolatlan kérdések százai járnak fejemben, szinte szótlanul ballagok feleségem mellett, amikor rám kérdez, hogy talán rosszul érzed magad? Tudja, hogy nemigen dicsekedhetem egészségi állapotommal mostanában. Természetesen titkolom érzéseimet, próbálom elterelni aggódó figyelmét rólam, gyorsan megkérem, hogy olvassa hangosan az útleírást addig, amíg igyekszem megörökíteni fényképezőgépemmel a látnivalót, e máig fennmaradt holdbéli tájat,

DSC_5604

DSC_5601

a mai napig megmaradt lövészárkokat, lőállásokat,

DSC_5565

melyeket az ott harcoló katonák, többek között az én rokonaim is a két kezükkel raktak ki kövekből. Ezeken a kegyetlen sziklás hegyeken még kiásni sem tudták a védelmükre szolgáló fedezéket, hanem kövekből építették azt, ami egy becsapódó lövedék hatására még nagyobb pusztító hatással okozta sérüléseiket, mert nemcsak a töltény repesze, de kövek is „ellenük fordultak” amikor porcikáik szétrepültek. A korabeli harcokra emlékezik az utókor az emlékművek sokaságával, néhány ezek közül az alábbi felvételen:

DSC_5566 DSC_5567 DSC_5569_01

Lépésről-lépésre egymást követik az akkori harcokra emlékező leírások, szabadtéri oszlopokon térképek,

DSC_5446 DSC_5621

melyek bemutatják az arra vetődőnek a korabeli harcok állását, haditervét, megmaradt fényképeit. Kószálunk a kietlen hegytetőn, ott, ahol alattunk a hegy gyomrában igen komoly harcálláspont működhetett az ottani alagútrendszerben.

DSC_5449

Ámulva fényképezem azt a kazamata rendszert, ami elébem tárul sorozatban, amikor minden bejáratot lefotóztam.

DSC_5614

Ez az alagút rendszer nyújthatott védelmet éppen azoknak a katonáknak, akik győzedelmeskedtek az aktuális harcok során birtokolhatták e területet.

DSC_5615

Bukdácsolva lépkedem a köveken, sziklákon, amikor feleségem felhívja figyelmemet egy, jóval a fejünk fölött a sziklából kinőtt ártatlan vadvirágra.

DSC_5580

Azon a pokolbéli tájon nőtt ki magától, ahol annak idején sok ezren meghaltak. Gondolatomban az fut át, hogy a természet is Tiszteleg előttük.

Emlékmű eleje még áll, de befelé a sziklák felé eső, egykor menedéket nyújtó részének teteje már beszakadt.

DSC_5592

Nem messze innen beomlott alagút, majd egyik lövészárok végén növényekkel benőtt lépcsőlejárat.

IMGP9674_01

Oldalfalon márványtábla:

IMGP9675

CAVERNA AUSTRICA GEN. LUKACICH

Lukacich tábornok sírja Budapesten, a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben található. Újabb gondolat motoszkál fejemben. Összeszedek néhány kicsi tobozt a hatalmas ciprusok tövében.

DSC_5624

Hazaviszem Nagyapám sírja köré ültetem, talán elismerően néz le rám, hiszen Ő is láthatta azokat a fákat annak idején? Azt hiszem, hogy milyen hőstettet hajtok ezzel most végre. Pedig dehogy, nem teszek mást, csak emlékezni akarok. Talán elismerné törekvésemet? Ők voltak a HŐSÖK, mi a lábuk nyomába sem léphetünk!

Újabb emlékmű előtt tisztelgünk:

IMGP9681

Ezen a vidéken szó szerint a madár sem jár. Nincs élőlény sehol a környéken. Már azt hiszem, hogy a madarak is elriadtak innen, vagy csak én nem veszem észre őket megdöbbenve attól a látványtól, ami előttem van!? Sehol egy teremtett lélek, nincsenek jókedvű turisták. Elűzetett innen a kikapcsolódás, a jókedv örökre.

Eljutunk ennek a harcmezőnek a legmagasabb pontjára, a San Michele-re. (GPS. 45°88’58”N 13°54’14”E)

DSC_5477

Ezen a stratégiai magaslaton látható több emlékmű,

DSCF5769_01

DSC_5398

mely a korabeli csatáknak állít emléket. Békésen egymás mellett sorakoznak a völgyre szegezett csövekkel a hatalmas ágyúk.

DSC_5380

Impozáns emlékmű „Lángcsóvái”

DSC_5408

már-már oldják bennem a feszültségemet, egészen addig, amíg nem megyünk közelebb, ugyanis mára méltó emlékművé építették alkotói a harcmezőkön talált harceszközök repeszdarabjait.

DSC_5443

DSC_5441

Kilátás a magaslatról lenyűgöző. Távol az Alpok havas hegyvonulata.

DSC_5422

Gyönyörű látvány. Nem győzöm fotózni, ugyanis nekem debreceniként egy vakondtúrástól magasabb domb, vagy hegy, netán a folyamatosan hófedte hegycsúcsok látványa elbűvölő. Közelebb rendezett települések látványa talán elfeledtetné velünk a szomorú múltat, ugyanis azon a területen is halálra gyilkolták egymást egykor az első világháború katonái.

.

Betérünk az ottani múzeumba.

DSC_5375

Kutakodom a táskámban, zavartan keresem pénztárcámat, hogy kifizessem a belépődíjat. Nem tudok olaszul egy szót se, látja ezt a múzeumőr. Ő sem tud magyarul, de mondja feleségemnek angolul, hogy nem kell fizetnünk, itt nem kérnek belépési díjat senkitől. Meglepődöm, hiszen nálunk ez nem szokásos, had fizessen a kíváncsiskodó, mondják ezt mifelénk! Sőt kapunk tőle egy magyar nyelvű füzetet, a „Karszti köveken járva” címmel, melynek felelős kiadója Dr. Garai Anna, szerkesztője, Dr. Bedécs Gyula. Kiadványuk a Doberdó és az Isonzó-völgy első világháborús emlékhelyeit tartalmazza. Ezúton köszönöm Nekik ismeretlenül, hogy segítségemre voltak ottani rövidke látogatásunk tartalmasabb megszervezésében.

Nem nagy, de az első világháború egy helyre tömörített története fényképekben, térképeken, és ami még nagyobb hatással van rám, a katonák megtalált használati tárgyai. Sisakok, zsebkések ollók, átlőtt kulacs, bokszer, gázálarc, meg miden, amivel megvédhették magukat, vagy támadásra használatos egykori tárgyak a vitrin alatt.

DSC_5535

Nagyméretű fénykép a falon. Két koponya a földön, rájuk téve egy-egy sisak.

DSC_5550

Morbid, de ez akkor a valóság volt. Eszembe jut, hogy akár az én Nagybátyáim koponyája is lehetett. Túlteszem magam e gondolaton, de nem tudok szabadulni hatása alól, mert ezek a koponyák az egykor ott harcolt fiatal harcosok maradványai, és Őket is szerették valamikor valahol, Őket is hazavárták a háborúból, és halálhírük éppen úgy került a halotti anyakönyvekbe, mint bevezetőmben azt említettem. És mostanára teljesen mindegy, hogy mely oldalon harcoltak. Még az is lehet, hogy egymás ellen. Ki tudhatja? Az éveken át folyt háború során el nem tudom képzelni, hogy hogyan lehetett az akkori körülmények között, egy kegyetlen háborúban megszervezni a hadtápot a nyári kánikulában éppúgy, mint a kegyetlen téli hideg időjárásban, folyamatosan szembenézve a halállal? A katonák ellátását, szállását, fegyver utánpótlását, kórházi kezelését, amikor ott Ők, szinte halálra voltak ítélve.

DSCF5820_01

A palacsintasütő láttán oldódom megint, hogy talán jutottak néha a hazaira emlékeztető falatokhoz is.

Kevés időnk van, mennünk kell tovább. Kinyitom autónk csomagtartóját és kávét kérek feleségemtől, aki a termoszból gondolatomat lesve azonnal kínálja. Megköszönöm nagy szeretettel. Mekkora ellentmondás, ha az előbbi gondolatomat tovább fűzöm a kávé elfogyasztása közben békésen, forró kávé, a zord harcok színhelyén.

Tovább állunk, GPS navigáció vezet, micsoda flanc, talán meg sem érdemlem?

Elérkezünk a néhány házból álló településre Visintinibe,

DSCF5738_01

a Magyar Kápolnához.

DSC_5333 DSC_5340

(GPS. 45°86’40”N 13°56’47”E) Koszorúk, nemzeti színű zászlók, emléktáblák. Tisztelettel adózom egy percre megállva, örülök, hogy eljuthattam ide, ugyanakkor azt is tudom, hogy ez egy tragédia színhelye, ahol állunk.

Haladunk tovább az úton. Azt sem tudjuk néha, hogy Olaszországban, vagy Szlovéniában járunk. De kit érdekel? Soha nem hittem volna, hogy így járhatjuk utunkat marcona határőrök, vámosok ellenőrzése nélkül.

Takaros település központjába érkezünk, megállunk.

DSC_5373

A templomhoz közel, sárga nagyméretű táblán a következő felírat kis hibával, de ott, abban a térségben, magyarul:

.

DICSŐSÉGES VISSZAEMLÉKEZÉS A KIRÁLYI HADSEREGRE, A MAGYAR GYALOGEZREDRE, AKI HŐSIESEN KÜZDÖTT ÉS ESETT EL A BECSÜLET MEZEJÉN 1915 -1918.

 

Nem merek autóval továbbmenni a sziklás hegyi úton, de nem is árt kis séta. Pár száz méterre (GPS. 45°87’92”N 13°53’54”E) megtaláljuk

.

A M. KIR. 4. HONV. GY. EZRED DICSŐSÉGES HARCAI ÉS ELESETT HŐSEI EMLÉKÉRE

 

feliratú, robosztus emlékművet sok emlékező koszorúval,

DSC_5355

mellette kopjafát látunk, miközben mi is Tisztelgünk Előttük. Négy ilyen emlékművel emlékezik az utókor az egykor a környéken hősiesen harcoló katonákra, de mi csak ezt ez egyet tudtuk meglátogatni. A „Karszti köveken járva” kiadványban is olvashatunk erről az emlékműről. A következő gondolattal fejezte be beszédét az emlékmű avatása alkalmával az egykori ezredparancsnok, aki az arra járó „vándorhoz” szólt emígyen:

„…. Állj meg egy pillanatra, vedd le a kalapodat, s mondj egy rövid imát azokért, akik mindhalálig híven harcoltak.”

Ezt tettük mi is.

Tovább kell haladnunk, kevés az időnk. Rójuk a kilométereket hegyeken, völgyeken, lépten, nyomon a Nagy Háború kőbe vésett emlékei. Már arra sincs időnk, hogy megálljunk, pedig többet érdemeltek volna az ott harcoló, elesett katonáink. Szégyellem magam. Nincs időnk, szűk másfél napot tudunk itt tölteni, magyarázom meg lelkiismeretemnek, pedig úgysem hisz nekem. Meg kellene állni, mondom feleségemnek, mert közvetlenül az Isonzó folyó mellett haladunk. Meg kell nézni, és nem utolsó sorban le kell fotózni. (GPS. 45°88’56”N 13°50’55”E) Megdöbbenek, hogy semmi különös, egy átlagos, békés folyó kerül fényképezőgépem objektíve elé.

IMGP9687

Ha csak ezt a fényképet mutatnám meg valakinek, fel sem tűnne, hogy azon egy hírhedt, híres folyó, az ISONZÓ látható. Ki tudná megmondani, hogy hány meg hány katona vérét mosta annakidején a tengerbe? Ki tudná, hogy hány család tragikus emlékében él, és hasít szívébe, amikor meghallja, hogy Isonzó? Százezrek fiatal élete, szerelme veszett itt el örökre és visszavonhatatlanul. Hány, meg hány Édesanya várta az ott harcoló fia levelét? Hány, meg hány menyasszony leste nap, mint nap a postást? Hány, meg hány szív szakadt meg akkor, amikor szeretett katonájuk haláláról kaptak hírt a várva várt postástól, pedig jó hírben reménykedtek? Én meg oda megyek, készítek néhány fényképet, és tovább állok. De mit tehetnék, kérdezem meg magamtól, meg sem várva az eleve elfogadhatatlan választ.

Takaros kisvárosba érünk, Fogliano Redipuglia, jelzi a tábla. Osztrák-magyar katonai temetőt keresünk. Röviden eligazítnak, hamar megtaláljuk a főút mellett. (GPS. 45°85’98”N 13°48’36”E) Magas kőkerítés, belül katonásan rendezett sírkert.

IMGP9693_01 IMGP9692_01 IMGP9695

Szinte látjuk előttünk azt az ezredet, mely annak idején ugyanilyen nyílegyenes sorokba rendeződve várta a parancskihirdetést, hogy irány az Olasz front! Ide jutottak!

A temetőbe nem tudunk bemenni. A zárt kapu mellett hirdeti egy tábla, hogy valamely katonai hivatal engedélyével látogatható a temető. Sajnálom, de a kapu rácsán benyúlva, ágaskodva készítek néhány felvételt. 14.550 Osztrák-magyar katona földi maradványa van itt eltemetve egy másik tábla szerint

Előttük is fejet hajtunk.

Mostanára beesteledett, irány vissza szálláshelyünkre. Éjszaka szeretnék pihenni, de nemigen sikerül. Felkavartak a nappal látottak. Forgolódom, nem tudok aludni, éppúgy, mint ahogyan most sem, pár hónappal később, e sorok írásakor. Most nézek órámra, hajnali fél négy, csak le kellene feküdnöm.

Korán felkelt a nap, gyors reggeli után indultunk, Aurisina kisváros mellett keressük az osztrák-magyar katonai temetőt. Városkában a szokás szerint érdeklődöm, de nem tudnak a katonai temető hollétéről a megszólított fiatalok. Odébb állok, most már rutinosan, idősebb korosztályhoz fordultam útba igazításért. Nem tévedtem, tudják. Haladunk a megmutatott útirányba, ahol meglátjuk a már szokásos sárga táblát, ami a temető felé vezeti a látogatót. Kifelé a városból egyre romlik az út minősége. Megállok, otthagyjuk az autót, irány tovább gyalog a sziklás dűlőúton, ugyanis magyarországi viszonyokhoz hasonlóan hobbykertek sorakoznak a dűlőút mellett. Egyik kert szépen ápolva, másikhoz évek óta nem látogatott ki senki. Talán a tulajdonos nem is tudja, hogy hol van az esetleg megörökölt, valamikori rokonának kertje. Akárcsak itthon járnék a kertségekben. Már a fejünket is le kell hajtani sok helyen, az út fölé nőtt fáktól, láthatóan igen kevesen járnak erre, amikor megpillantjuk a sok-sok sírkeresztet.

DSC_5681 DSC_5682_01

(GPS. 45°75’38”N 13°67’77”E) Bekerített katonai temető a kertségek mellett, az erdő közepében. Itt is tapasztalom, mint eddigi itteni utunk során máshol is, hogy a madár sem jár erre. Csend van a katonai temetőben, nagy, nagy csend. Látványtól földbe gyökerezik lábunk. Az itt is sorba rendezett sírkereszteken rengeteg magyar név. Olvasom, fotózom, mert úgysem tudnám mindegyiket megjegyezni.

DSCF5862_01

Reménykedem, ugyanakkor félek is attól, hogy mi történne, ha rátalálnék Nagybátyáim nevére. Talán nem ró meg engem senki, ha tévednék abban, hogy apai Nagymamám három öccsét akik az I. világháborúban haltak hősi halált, mint bevezetőmben azt leírtam, Nagybátyáimnak nevezem. Ők akkor 20 év körüli fiatalemberek voltak, én most 61. éves. A hideg fut végig hátamon, miközben erre gondolok, újabb, és újabb tiszta magyar neveket olvasván,DSC_5670_01

illetve néhány táblácskán, hogy három, vagy négy ismeretlen katona nyughelyénél állok. Szomorúságom mellett elismeréssel gondolok arra, hogy valakik itt, a kietlenségben rendszeresen gondozzák ezt a temetőt. Lenyírt fű, kerítéstől, kerítésig, gaz egy szál sem. Néhol nemzeti színű szalag a táblácska mellé akasztva. Virág is akad ritkán, láthatóan régen tették oda a hozzátartozók.

DSCF5898_01

Eszembe jut egy valahol látott szöveg, miszerint egykor ellenségek voltunk, de holtunkban megbékéltünk egymással. Vagy a másik gondolat, hogy mi Olaszok igyekszünk az idegen katonák sírjait is megfelelően gondozni, ezért azt várjuk cserébe, hogy ugyanígy tegyen minden nemzet tagja az Olasz katonák sírjával!

Tisztelgünk a katonák sírjánál, nyugodjanak békében! Eljött a dél, indulnunk kell tovább, hiszen körülbelül nyolcszáz kilométert kell még ma autóznunk Rómáig.

.

Kedves Olvasó!

.

Köszönöm, ha megtisztelt figyelmével. Természetesen, fenti gondolataim nemcsak az Olasz fronton harcoló hős katonákra érvényesek. Vonatkozik ez miden frontvonalra, csatára, ütközetre, legyen az bárhol, bármikor a világ minden pontján. Én csak ide jutottam el, élményeimet osztottam meg Önökkel.

Amennyiben egyet ért gondolataimmal írjon e-mailt! Fogjunk össze annak érdekében, hogy méltó módon emlékezhessünk!

.

Debrecen, 2011. év februárjában

.

Tisztelettel lejegyezte: vitéz Csizmadia József

.

ui:

Tisztelt Látogató!

Amennyiben kíváncsi, és van még türelme e témában fényképeket nézegetni, akkor itt megteheti, a több mint 200 db. fotót, amit e térségben készítettem.